Egészen egyszerűen be tudom bizonyítani, hogy a legkevésbé sincs válság. Per definitionem – ugye - a válság szó valami olyat jelent, hogy egy változékony állapot, mely veszélyes és/vagy instabil és amelyből csak valamilyen változás hatására van megnyugtató kiút. Szóval elvileg érzi mindenki a bőrén, hogy valami nincs rendben és igyekszik ott meghúzni a nadrágszíjat, ahol csak lehet: változunk, alkalmazkodunk mindnyájan.

Mindnyájan? Egy nagy túrót! A bankok és pénzintézetek egészen nagystílű módon igyekeznek tudomást sem szerezni arról a válságról, melynek kialakulásához épp az ő elképesztő haszonhajhász viselkedésük vezetett el. Fújtak egy néhány ezermilliárd dolláros lufit – amely valójában csak az ő kimutatásaiban létezett, valós termékek sosem álltak mögötte -, aztán amikor kipukkant, megvonták a vállukat és minden lehetséges fórumon elmagyarázták, hogy ők nem tehetnek róla egyáltalán. A piac a hülye, amikor túlárazta a termékeket. Persze egy szó nem esik arról, hogy adtak hitelt mindenre, mindenkinek, csak meglegyen az átlag feletti árbevétel-, meg ügyfélszámnövekedés, aztán lehessen hazavinni a zsíros bónuszokat.

De melyik bank vezérigazgatója, igazgatósága, elnöke mondott le, miután beütött a krach és a pénzügyi részvények árfolyama a béka segge alá zuhant? Na? Egyik sem! Egyedül Sir Fred Goodwin, a Royal Bank of Scotland vezérigazgatója vonult nyugdíjba: ötven évesen évi 700 ezer angol fontnyi juttatással. (Eközben a RBoS részvényeinek többségét mintegy 24 milliárd fontért az állam vásárolta meg, egyébként a bank csődbe ment volna.

És ha már bónuszok, meg fizetések. A Royal Bank of Scotland körül hónapokig állt a bál, mivel a 24 milliárdos mentőcsomagból egymilliárdot akartak a bónuszok kifizetésére fordítani. Miután ezt a tervet a brit kormány keresztülhúzta, a cég kitalálta, hogy alacsony (gyakorlatilag nulla) százalékos kamatú hitelt ad a dolgozóinak – épp annyit, amennyi a bónusz összege lenne. Aztán majd ha egyszer vége a válságnak, kiírnak egy dupla akkora bónuszt, aminek a felét nem adják oda, mondván: annyival tartozott a kedves munkatárs a banknak. Aranyos, mi?

De menjünk tovább: ha válság lenne, nyilván csökkennének a fizetések. Ehelyett a Citigroup (mely egyébként 52 ezer emberétől vált meg világszerte) berkeiből kiszivárgott, hogy megemeli a vezető beosztású dolgozóinak fizetését. Hasonló lépést fontolgat a Bank of America és a Morgan Stanley is: nyilvánvalóan itt is az elmaradt bónuszok miatti kompenzációról van szó – bár a hivatalos indoklás szerint azért kell egyre magasabb fizetést kínálni a senioroknak, hogy nehogy elszipkázza őket a konkurencia. Az indoklás csak ott sántít, hogy a döntést maguk a senior vállalatvezetők hozták. (Sőt, amikor az emberek tüntetéseket szerveztek a bankok előtt az indokolatlanul magas bónuszok miatt, a bankárok az ablakból lógva bankjegyekkel legyezgették magukat, hogy mindenki lássa, milyen magasról szarnak a plebszre.)

De ne mutogassunk az óceán túloldalára, sőt a kontinens túloldalára se: maradjunk meg szépen a mi kis kárpát-medencei mezítlábas valóságunknál. Miközben a PSZÁF, meg az összes érdekvédő szervezet kórusban sikít, hogy „Hülye magyarok, ne vegyetek fel mindenre hitelt, mert bebukjátok előbb-utóbb!”, az Erste Bank lépett egy olyat, amitől az agyam ledobta az ékszíjat. Kitalálták ugyanis, hogy ők akkor is adnak hitelt, ha az összes törlesztőrészlet meghaladja a havi nettó fizetés 100 százalékát. Igen, a teljes nettóét. Igaz, ezért egy teljes százalékponttal magasabb kamatot kell fizetnünk, de hát kit zavar az, amikor sokkal több pénzt kaphatunk cserébe a banktól, mint amennyit vissza tudunk fizetni?!

Most őszintén, van itt válság, ha egy ilyen akciót szó nélkül elfogad az összes szabályozó hatóság? Van válság, ha a bankok javadalmazási és ügyfélkezelési gyakorlatában egy fikarcnyi változás nem történt? Hát persze, hogy NINCS VÁLSÁG!